search
top

A magatartás iskolája

Márai finom érzékenységgel így ír az emberi életet tápláló igényről: „Az igény, mely városokat épített, más volt. Az igény megszólaltatta a költőket, akik egyedül ültek egy szobában, de tudták, hogy valahol él az emberi fajzat és várja a szavukat. Vésőt és kalapácsot adott a kőfaragók kezébe, akik aztán, százötven-kétszáz éven át, felépítették a katedrálisokat, mint ebben a városban is. Az igény megszövegezte a polgári törvénykönyvet, pontos szavakkal elmondotta, kinek a kezét kell levágni, vagy a fülét megkurtítani, ha parázna vagy hamis súllyal mér? S végül az igény megszólított embereket, akik alkotással vagy magatartással értelmet adtak a városi együttélésnek.” Alkotás és magatartás. E két szó arról üzen, hogyan is kapaszkodhatunk fel az időtlenségbe poroszkáló égi szekereink földi képmásaira. De vigyázz e szekerekkel, mert akad köztük, szép számmal, olcsó iskolás mása is az égi képnek. Ne hidd, hogy a futtatott csillogás fényes szerszámaikon majdan életidődbe is beleivódik. Ne hidd, mert az órák itt más időt mutatnak, s csak dekára, kilóra mérik az agyvelőt. S ha e bakokon peckesen üldögélve néhány jól bevált lelki medicinát sem vagy még rest magadba tömni, minden úgy is lesz, ahogy ígérték: a tudás hatalommá aljasul, a pecsétes papírnak értéke lesz, s beváltható jegyet válthatsz vele egy villámverte jövőbe. De ne félj, jutalmad nem marad el, utad végére csak kisül belőled egy jól tapintható magatartás, s még a vak is látja majd, puha, vajas kuglóf lettél, pompás darabja a gondos kezekkel kikalapált sütőformának. De ahhoz sem kell éppen orákulumot idézni, miért balvégzetű annak az iskolának a sorsa, amire az emberi tapasztalat az igénytelenség efféle bélyegét rásütötte. A reménytelenség ezen zárványaiban komisz idők várnak az odatévedtekre. Idejüket az a meddő várakozás emészti el, amit a kétes emberi jelenlét ízetlen falánksága táplál, megálljt pedig csak az igényesség bennük feltámadó erejével parancsolhatnak e hiábavaló utazásnak. Segíts hát, erőd szerint, e bajbajutottakon, hogy a városodba vezető utat ne lepje be a feledés pora. Kérdezd őket kitartóan, hogy megszólaltasd a bennük lakó igény csodáját: mikor az alkotást, mikor pedig az azt szülő magatartást. Kérdezd őket úgy, ahogy a csillagok fényét szokás, hol ésszel, hol lélekkel, s meglásd, idővel a távolság hol kemény anyagként, hol lelki hullámként simul majd tenyeredbe. De sose feledd, hogy mindig a kérdés dönti el egy válasz sorsát. Ha művet faggatod, mérheted hosszát és súlyát, de ha a jellemet, egy magatartás igazát, hát ne kösd tovább az ebet a karóhoz, s hajítsd gyorsan el a kicentizett méterrudat. S ha eltévedt kérdéseid nyomában járva magadat mégis az alkotás és a magatartás labirintusában találnád, előbb emlékezz Ariadné fonalára. A szellem fonalára felfűzött gondolatok elvezetik majd kérdéseidet a válaszokhoz. De ha az anyagból szőtt fonál gombolyaga mégis elfogyna kezedben, bízd hát magad lelki erőtered vonzására. Mert a mágneshez, s ez így igaz, mégsem kell kötél.


Comments are closed.

top