Hamvak árnyéka
Márai szerint a műveltség élmény, s állandó, mint a napsütés. Könnyebb napokon lubickolhatsz a napod fénytengerében, alkonytájt már a csontjaidban is érzed, ahogy akár egy gondosan épített napelemben, úgy kel új életre benned a delelő tikkadás, s törik, hullik ezer lelki darabra, színre szét életed prizmáján a tűz, egy sóhajtásnyi pillanatra. Vigyázni kell e fényt kísérő sóhajjal, mert vele az idő ketrecének ajtaja is sarkig tárul, s mire észbe kapsz, valahol már az elszabadult árnyékok kísértetei róják a földi emlékek rónáit. Mert ami megvillan e különös fénytörésben, annak hatalma is van fölötted. Hiába minden ráolvasás, fényszögekbe vonalzózott csillagjóslat, nagy könyvek lapjairól fel-felizzó ige, a fényt kísérő árnyéktól e perctől már sosem szabadulhatsz. Sziluettje hű kopóként nem tágít mögüled, s bár szaporáznád lépteid, hátadból szúrós tekintetét többé ki nem ránthatod. Mondják, ki szelet vet, vihart arat. Meglehet, nincs ez másképp műveltséged fényével sem. Aki fényt vet, az számoljon azzal, hogy árnyékot is arat. Tudd meg hát, hogy e fényben fogant árnyék ereiben a félelem ragadós masszája lüktet, a félelemé, hogy így vagy úgy, de végül elérkezik majd a napszállat órája, s eljöttével nem lesz mivel teletömni a szellem és az akarat kihűlő celláit. Örök iskolásnak megmaradva talán találhatsz menedéket a mindig mástól tanulók padjában, ha figyelmed összes idegszálával kapaszkodsz bele a világba folyvást kikürtölt „anyagba”. Ha így fordul sorsod, jobb mielőbb felkészülnöd, mert onnantól a fényutasok osztályába tanácsos jegyet váltanod. E rend tagjaként örök napraforgóként élhetsz csak tovább, s tanácsos időben elfogadod, hogy napkelettől napnyugatig tart majd fényköreid órarendje. Ez vár rád, ha a fényt kívülről várod, s nem belülről reméled. De nincs az a hosszú óra, hogy a külső csillag meggyújtsa benned a belső napodat, ha a tűzgyújtás félelmétől úgy irtózol, mint ördög a tömjénfüsttől. De honnan ez a zsigerekben lapuló félelem önmagad fényétől? Miért ez a csökönyös ragaszkodás a jó tanuló egyszeregyéhez? A tanult ember üres gőgje abban áll, hogy kívülről fújja a hexametereket, hibátlanul oldja meg a kétismeretlenes egyenletet, de legfőképp azt vési az eszébe, hogy jó pénzváltó módjára miképp is kell kamatostul megtérülő üzletet csinálni a raktáron tartott tudásból. Pedig a műveltség nem más, mint hamisítatlan haszontalanság. Ha adod, s nem kapod a fényt, árnyéka sem lehetsz többé önmagadnak. De fényadóvá csakis akkor válhatsz, ha lerázod magadról az emberi élet árfolyamainak örökös figyelmét, sutba dobod az ősi reflexet, hogy mindig az épp divatos hatalomnak, gondolatnak és magatartásnak ajánld fel, jó pénzért, önmagadat. Ha másképp nem megy, gondolj a kéménylyukakba dugdosott lejárt bankókötegekre. Képzeld bátran el, hogyan játszik majd hamujával a pirkadatban odatévedt szél.
