search
top

A húr, ha pattan

Lábunkat megvetni tulajdon életünkben igazán sosem remélhetjük, ha elmaszatoljuk egymásban a gyermekkori álmok örök városát. Már csak azért is – s innen Rakovszky Zsuzsát idézem meg –, mert azt jól „(…) tudjuk, hogy az álom nemcsak idő és tér börtönfalain által közlekedik akadálytalanul, hanem különböző személyeket is képes egyetlen lénnyé egybeolvasztani, pusztán irántuk való érzésünk hasonlósága alapján”.

De légy óvatos, az álom, az élet igazi tartalma nem egy őskori fa borostyánában szunnyadó pillangó. Hiába esel a megkövült gyantának vésővel és doronggal, végül csak a végképp elillant múlt törmelékét morzsolhatja szét durva kezed. De az álom, az élet sorsszerű tartománya még csak nem is a logarléc leheletnyi rovátkái közé szorult jövő. Hiába hajolsz nagyítóüveggel a kiszámított sínek fölé, a jövő nyomai számodra úgy is számtalanok maradnak. Az álom, az élet hangütésnyi visszhangja különös játék, de ne hidd, hogy csupán pillanatokból forr össze a dallama. Mert legyen bárhogy is, az ember végül mégsem egy versenyzongora, hogy húrjait kalapáccsal kottád szerint ütögesd, pattanásig. Nem. Az álom, amire gondolok, öröktől izzó parázs az egyre csak hízó hamuréteg alatt. Félek, ezért is van, hogy alig is tudunk másképp, csak egy piszkavas finomságával kotorászni a kihűlő porban az élet álma után. Rémisztő a gondolat, hány és hány álomfejtő masíroz végig ifjúságunkon, míg túljutunk az esetlen hókuszpókuszokon. Mert épp csak hajnalodik bennünk még az élet, de már rakják is ránk a tennivalók rőzséjét. Mondják, járjunk táncórára, hegedűre, kardvívásra. Majd pedig kiszemelt óvodába, iskolába, társaságba. Így haladunk leckéről leckére, buzgón igyekezve, megfelelve, míg egy napon, a kihűlő porban állva egyszerre csak sütni kezdi a talpunkat az elfeledett parázs. Onnantól hiába fogod sietősre, nem menekülhetsz tovább. Hiába, az álmod parazsán nem lehet győztesként átszaladni. A próbát, életed igazi próbáját nem így állhatod ki. Hajolj hát meg e pillanatban, s felejts el mindent, mit a vésőkről s a dorongokról megtanultál. De azt se reméld tovább, hogy rovátkolt képletek közt botladozva biztosabb talajra ér a lábad. Akkortól már könnyek között se esküdözz senkinek, hogy meseszépen játszod majd el a kottába írt szimfóniát. Ne tedd. Inkább hajolj le mélyen, s mint tovatűnt korok kíváncsi régésze, úgy vedd szemügyre a felszín törmelékét. Dolgozz puszta kézzel és simító tenyérrel, haladj így rétegről rétegre, korszaktól korszakra, hogy végül elérkezz életed mélyben izzó titkához, gyerekkorod eltemetett városához. Ha megérkeztél, keresd a teret, ahol fényekkel cicáztál, a házat, ahol kenyeret majszoltál, az ágyat, ahol egyszer már mindent megálmodtál. S ha végeztél, majd temess be újra mindent. Hidd el, jól van ez így. Gondolj arra, hogy a lábad alatti álom parazsát csak a múló idő hamuja éltetheti.


Comments are closed.

top