search
top

A hűség lépcsője

Aki megízlelte a szabadságot, az felelősséget is kerít melléje. De ne kerteljünk, a nekünk rendelt felelősség nem egy azúros ég alatti pikniket idézve toppan be az életünkbe. Ahogy a belső szabadság elmélyül bennünk, úgy tágulnak a külső felelősségünk körei is, amennyire az ég felé, annyira a földre is visszaszólít a megértett élmény nemegyszer megrázó tudása.

E felismerés vesszőparipáján lovagolnak be történetünkbe Kundera hétköznapi hősei is, hogy együtt fejtsék meg a nevetséges szerelmek csapdájában vergődő önmagukat. Ezen esti ügyeleti órákat, melyeket az emberi varázslat illata messzire elkerül, ezúttal nem annyira a hőmérőzés és az ágytálcsere latin közönnyel kísért mozdulatai tartják a múló idő medrében. Az ügyeleti szoba alkalmi lakói az élmény mellé teszik le garasaikat, de ebben az igazságban ki az tudatlanság szabadságát, ki pedig a tudás felelősségét véli megcsillanni. A vita amúgy nem éppen szeplőtelen életű főorvosa ifjú és hűség dolgában fölöttébb ingatag medikusát arról győzködi, hogy ha csak azért volnánk felelősek, amiről tudunk, akkor az ostobák figurái hovatovább még a sakktábláról is leugranának örömükben. Következésképp kár lenne eltagadni, hogy a tudatlanság olyan bűn, amiről minden embernek kötelessége tudni. Erős szavak. A tapasztalat szűk völgyében visszhangot is ver a kétség, hogy akkor az egyéniség öntudatlan hatókörében ugyancsak felelősek volnánk megtett vagy elmulasztott cselekedeteinkért? A gyógyítás mérnökeiben ekkora érik be a felismerés, hogy vitájukkal, akár egy tűpontos sebészi vágással, most az életet találták telibe. A túlélés csarnokaiban – mint az ifjúság intézményes tanulószobáiban is – az efféle kérdések csalogatják elő a kétség sosemvolt rugós ördögeit. Mihez legyünk hát hűek? Talán az időben előttünk bandukolók intézményesült protokolljaihoz? Vagy az érdekmentes ügyek és küldetések elvállalásához? Netalán egyszerűen csak önmagunk áldozatához? Az értetlenség poklait járva sokszor keveredünk efféle morális kalamajkába, amíg telibe nem találjuk mi is a kétséget azzal a válasszal, hogy az önmagunkért és a másikért viselt felelősség tüzében akkor nem porladunk el, ha a szabadság oxigénjét leheljük a lángnyelvekre. Amíg viszont az idő uralkodik rajtunk, embereken és intézményeinken, addig bennünket pörköl meg az izzó sietség. Az első lépcsőn álló intézményi hűség az ellenőrzés és az események fölötti folyamatos kontroll leckéit fújja, cserébe viszont gyakorta megkímél a tudás élményének időrabló megértésétől. És mert az élmény nehezen hozzáférhető, hát azt mérjük és rangsoroljuk, amivel az alkotás és az átélt tudás helyettesíthető, a személytelen teljesítménnyel. A tudás fáján mindig csak almák érlelődnek, nem egyszerre és nem egyforma méretűre, de jaj annak, aki a legkisebb lyukon is kifér. Az intézményi hűség szabályos szemeiben az idő pénz, a szervezeti hatékonyság pedig felment az alól, hogy mókusecsettel pepecseljünk egy szájszeglet mosolyán. Hiába, a teljesítő almaembert sosem kényezteti az élet. Az intézményi beérettség első izgalmának múltával ideje továbblépnünk az ügyek és feladatok hangfogós lépcsőjére. S mert az ügybuzgalom közössé tett felelősségét az együtt átélt hit és bizalom élménye itatja át, itt maga az elvégzett feladat, a művé érő idő áldozata állítja ki a bizonyítványt. Az arányok finom összhangját mikrofonozással, szemmozgáskövetővel, a tüdőkapacitás ismételt méréseivel ugyan kontroll alá vonhatnánk, de erre – finom tanács – csakis krumpliorrban és bohócsapkában vetemedjünk. Nincs miért sietni, a megértett élmény képessége egy napon túlnő a skálázás kínkeservén. Ízéléssé érik, mint napfény a mandulafán. Ellenben akinek már kikezdi az idegeit a trombitaszó, nemigen tehet mást, minthogy az önmagával kötött hűség esküjével lép tovább a harmadik lépcsőre. A megosztott, átadott, ennélfogva értékké vált alkotásaink, tetteink és tudásunk gesztusait viszont már végképp ferde szemmel nézik a teljesítmények és folyamatok, az ízlések és pofonok őrei. S mert minden őr végső soron a hiányért felel, e lépcsőn állva ne féljük a szélbe szórni az elvárások elizzott hamvait. A sosemvoltot pedig ne sirassuk, csak kihűlt félelmeink porától szabadulunk.

Comments are closed.

top