search
top

Az áldozat pecsétje

Képernyőfotó 2013-10-02 - 16.26.42Hogy miképpen veszti el a szem a világát, arról, ha valaki, hát Galilei mester tudna igazán mesélni. Átvirrasztott, gyertyafényes éjszakák, hajnali merengések, lelki kétségek, matematikai bizonyosságok – és a csillagok titkát kérdező ember kellett ahhoz, hogy a hétköznapi életet – lássuk be – cseppet sem izgató kérdésre, hogy is akkor mi kering hát itt mi körül, választ kapjunk. A földi élet megszokott rendjét mégis úgy borzolta fel az újrarajzolt égi rend, hogy a mester végül tudós tanai visszavonására kényszerült, s e gyötrelmes visszavonulásban még szeme világát is áldozatul hagyta. Galilei túlélte hát a megfejtett titkot, győztese mégsem lehetett az igazságnak, mert ehhez talán a csillagok állása nem kedvezett, vagy talán maga az emberi rend. Így eshetett, hogy még bő háromszáz évnek kellett elperegnie ahhoz, hogy indexes tanairól leoldódjanak az elhallgatás bilincsei.

Korántsem véletlen, hogy ezzel a mindmáig fájdalmas történettel indul Alice Miller kesernyés vallomása a nevelés hiábavalóságáról, a földi illúziók égi igazságot nem osztó erejéről. A szerzőtől mi sem áll távolabb, minthogy leboruljon a nevelésről szőtt homályos próféciák évezredes tanai előtt. Nem osztozik a reménykedőkkel abban sem, hogy a nevelésben megjövendölt tanok egy szebb korba érve igazsággá érlelődve igazolhatják, hogy – s innentől őt idézem: „Minden gyermek azért jön a világra, hogy nőjön, kibontakozzon, éljen és szeressen, és szükségleteit és érzéseit saját védelmére artikulálja”. A szerző inkább hiszi, hogy a szülői élet szakasztott olyan, mint a gyermekkori, és a szenvedés, netán az erőszak gyilkos lelki gőze élethosszig ott kavarog a létezésben, s onnan azt kiűzni felér egy lidérces ördögűző szertartással. Alighanem csak szerencse dolga, ha a gyermekkor múltával legalább a hűvös társadalmi nyugalom korszakába érkezünk el, ahol, ha győztesek nem is, de túlélői még lehetünk saját történetünknek. Galilei példája egy túlerővel szembeni áldozat túlélését meséli el, egy olyan emberi sorsét, melyben a szellemi győzelem ugyan megadott, de mert a társadalom lelki ereje e győzelemre még nem állott készen, így a sorsút csakis személyes áldozatba torkollhatott. A túlélők igazában egy másik tábor, az elveszettek tábora viszont már nem reménykedhet. Számukra az áldozatot önfeláldozással keresztezi a sors, regényes példáját adva ezzel mindenféle kor anyeginjeinek, kiknek akár körmölnek tatjánák levelet, akár nem, se így, se úgy nem térhetnek ki a végzet elöl. E félresiklott sorsú elveszettek elárvult titka a rájuk mért igazság megkésett felismerése, és e tévedésben eltékozolt személyes idő hiányának visszavonhatatlansága. De ha az elveszettek személyes emlékét nem őrizzük, mi lesz azokkal, akiket tetejében még a történelmi idő arctalansága is sújt? Mi lesz azokkal, akiket a könyörületet elkerülő idő kényszerít lövészárkokba, vagy esztelen parancsok kiosztóinak szerepébe? E szenvtelen drámák alakjai jobbára csak a szűkebb vagy tágabb kollektív emlékezetbe költözve élhetik túl saját pusztulásukat, intő példáját vigyázva az emberi létre minden bokorban leselkedő katasztrófáknak. Ők hol vétkes, hol védtelen vesztesei saját, áldozatot követelő koruknak, melyet még akkor sem uralhatnak, ha ideig-óráig szalagcímek harsogják szét a percet vagy korszakot alakító létezésüket. Bár győztesként indulnak neki, csakis vesztesként érkezhetnek el a pillanathoz, az akkor már nem leplezhető az örök emberi törvényhez: a külső és belső kényszer elegyében feloldódó emberi sors vigasztalan tanulságához. A hősök panteonjából persze mindig szebb a kilátás. Kivételes időkben az igazság győzelméért hozott személyes áldozat pecsétje őrködik az emberi életbe vetett hit ereje felett. S mert e hétpecsétes győztesekből sosem jut elég, ha másképp nem megy, hát mesékkel pótoljuk ki fájó hiányukat. E hősök kikalapálásában oly elszánt iskolai moralizálás talán azért is lehet sikeres, mert az erőszakot testközelből átélő, vagy akárcsak hírből halló ifjakban életre tudja kelteni a bennük szunnyadó pénelopéket és dugovics tituszokat. Talán jól is volna ez így, ha a felnőttség korába érve őket is olyan odüsszeuszi, vagy végvári idők várnák, ahol a legendákban megedzett emlékekbe életet lehelhetnének. De hogy mi történik majd velük és általuk az első csalódástól, pofontól, vagy ágyúlövéstől kezdve, arról épp annyit tudhatunk, mint a férjét hazaváró Pénelopé. A remény csöndje fonja be e várakozást. És a bizonyosság, hogy akit valaha útnak eresztettünk, azt egy napon még hősként megtérve látjuk viszont.


Comments are closed.

top