search
top

Az emlékek kútja

OLYMPUS DIGITAL CAMERAEsterházy Péter a kardozós változat negyvennegyedik oldalához elérkezve a következőkkel fogad: „Az Úr az életünket nem a nagy Eukleidesz axiómái alapján tervezte. Nem tudni, mikor egyenes a görbe, és mikor kajla a sík. Hogy a függőleges mikor vízszintes és viszont, az is csak akkor lesz világos, ha már zuhanunk. Elvileg zuhanhatunk lefelé a mennyekbe, de ez a ritkább eset.”

Ritkábbnak ugyan ritkább, de olcsón még sem ildomos adni a bőrünket. Hogy kibogozzuk az élet egy lehetséges jó irányát – megannyi kedvesnek ritkán mondható meglepetés közepette –, ahhoz hosszú utat kell megtennünk. Az úton, a tanulás útján pedig hol az emlékezés akaratára, hol pedig a felejtés áldására van szükségünk. Mint gyerekkorunk meséiben, úgy vágyjuk és kutatjuk ezen úton a szomjat oltó kutat, de nem mindegy, hogy megérkezve mérgezzük-e vagy merítünk belőle. Mert vannak kutak, melyekben csak a tudatlanság mélységei laknak, kiűzni őket onnan csakis egyetlen módon, az emlékek áldozatával lehet. Az élet vándora idővel már ismerősként üdvözli, ha e kutak egyikéhez közeledik. Itt van mindjárt a szerepek kútja, az óvatlanok áldozata. Jobbára a jóindulat és a remény, olykor viszont csak a nagyravágyó kishitűség vezeti eme baljóslatú vidékre az óvatlanokat. A fényes szerepek ígéretével ide érkezők nemegyszer oly vitézül küzdenek a rivalda fényeiért, hogy cserébe a vereséget vereségre halmozó személyes élettörténetünk elapadását sem sajnálják. Az ilyen kutakba az áldozatra, a másik feláldozására mindig kész, soha ki nem haló fajtából valóak reményvesztett igyekvéssel szórják alá életük szereptelen, homálytalan világait őrző emléknyomaikat. Így mentik ők a még megmenthetőt, életük főszerepét, és így is veszítik el az abban sosem lakó, igazi énüket. De a varázs egy napon mégis megtörik, mikor a cicomás jelmezből végképp kifakul a lélek, mert nincs már senki, akinek hajlékot adjon. Lélekhagyott életük megfejtetlen műfaját hiába keresed majd nagy művekben, mert varázstalan létük szerepeit csak hideg lexikonok őrizgetik. S ha egy napon felütöd majd e rigorózus rendben tartott emléktemetőt, ha csak egy kurta percig is, de adózz te is egy bólintással a név alatt nyugvónak. Óvatlan volt és szerencsétlen, hát itt végezte. A küldetés kútjából viszont már az óvók csillapítják emlékszomjukat. S bár az élet őket sem kényezteti könnyű álmokkal, áldozatuk nem süllyed el visszhangtalanul. Ők nem szerepet, hanem a sorsuk adta műfajt tanulják, szakadatlanul. Életük műfaját ezzel az aggályos gonddal faragják és csiszolgatják, és nincs az a szerep, dicsfény, se jámbor vagy kegyes óhaj, amely elcsalogathatná őket a küldetésüktől. Egy különös rejtély nyomában járnak, és fájóan dacos erővel élnek, míg meg nem tanulják, s majd tanítják, hogy nem a szerepek, hanem a bennünk épülő mű, a szellemünkön átizzó ügy és emberi feladat az, ami igazi arcunkat, s vele műfajunkat megteremti. Azt tanítják, hogy bár a leckeszagú tanulás kénköves emlékeit is őrizgetnünk kell, de csak addig, míg nem üt az önfelismerés órája, s vele a létezés műfaját firtató kérdés. Azt tanítják, hogy akkor, abban az áldásos pillanatban úgy felelj, azzal a sorstelített bizonyossággal, ami nem tűri el sem a hamis szavakat, sem a fénytelen tetteket. Tanítják, hiszen maguk is azt tanulták, hogy ideje van a felejtésnek is. A kútba, mit addig csak az idő strázsált, nem az őket őrző emlékeket öntik. Más a dolguk van vele. Kávájánál állva már önmagukat látják viszont benne, és kiapadhatatlan önmagukból merítenek. Így mossák le magukról a felejtésre érett hamis vonásaikat, kihűlt gesztusaikat, kiszáradt álmaikat. A kutat, mit eleven emlékeik fodroznak, messze elkerüli az óvatlanok hideg közönye, ahogy a diadalra mindig éhes, műfajtalan tudatlanság is. Van hát tér és idő az emlékezésre. És egy életnyi kajla mese a felejtésre.


Comments are closed.

top