search
top

Az idomított élet

Képernyőfotó 2013-08-21 - 15.35.18Lássuk, mire is gondolt Baricco hősnője, mikor végleg búcsút intett a múló hajnalnak. Nos, arra: „ hogy a dolgokkal való együttélésnek minden alkalommal az a vége, hogy az ember, mint könnyű kézzel felvitt festék hagyja rajtuk – emlékek formájában – bizonyos, a napsugarak által kifakulásra ítélt érzelmek színét”. Baricco három, sosemvolt hajnali találkozást összeszőtt meséjének fénytelen hősei úgy botladoznak e regény lapjain, mintha szántszándékkal hagyta volna őket magukra az őket megálmodó kéz. Akárhogy is, a kéz, ami papírra vetette őket, nem ígért sorsuknak beteljesülést, sem pedig feloldozást a be nem váltott ígéreteik alól. Számukra nem maradt más, mint az idomulással eltékozolt élet drámája.

Ismerős ez nagyon. Mert az idomítás a be nem végzett nevelés tragédiája. Nincs mit szépíteni ezen, hisz rút árulás ez a javából. Akár egy be nem váltott ígéret, mely legendát ígért belőlünk, de már nem volt emberi kéz, ami átvezessen a remény hídján. Pedig ez a láthatatlan erő kezdetben ott vigyáz felettünk, álmot őriz, de még nem miénket. Rég elporladt emlékek idejéből nyúl felénk, s érinti meg a még csak ébredező öntudatunkat. Tenyerében elfér a nekünk őrzött álomteli világ, melyet örökségül – és egyben feladatul is kapunk, mert mindig marad az életben elvarratlan szál, befejezetlen történet, eljátszatlan szerep. Ez volna hát az a tenyérbe simuló álomörökség, az a feladat, amit végül nekünk kell bevégeznünk. De a feltorlódott időben utazva bizony sok álom vár egy továbbadó tenyérre. A dinasztiák sora épp arról, mesél, hogy egy generációkon átívelő társadalmi szerep sok álmot szorít az ébredés hajnaláig, s mindig akad építendő mű, melynek zárókövét épp neked kell majd a helyére illesztened. Ám hogy végül, a világ jobbító mestereként megérve lépsz-e az önmagadhoz vezető hídra, arról talán a tanulás tehet a legtöbbet. Pedig tanulni annyi, mint hozzászokni a meglepetésekhez. Kezdetben nem több ez, mint jeleket fogni és jelentéseket adni, a kérdésekhez idomult válaszokat jó helyen keresni, és elfogódott örömmel nyugtázni a kisebb-nagyobb falatokban érkező jutalmakat. Megfakult bundájú cirkuszi medvék társaságában érezni még ilyen elfogódottságot. Látványuk bár mindig megható, de a kínos keservvel megszoktatott mozdulataik rutinja mögött egy rég ködbe veszett múlt ostoros, falatos emléke is kísért. Az idomítás dermesztő csodája ez, egy jégbefagyott idegen álomé, amely már hiába várja az olvadást. Talán ugyanezt a vacogtató irányvesztettséget érezzük akkor is, mikor utunkat egy félbehagyott emberi sors keresztezi. Egy valaha volt, idegen hajnalban megfogant sikervágy az, ami e kegyveszett életek minden tettén átszüremlik. Érezni rajtuk a be nem váltott ígéret utáni kesernyés sóvárgást, egy mindenható, de már rég elveszett kéz görcsös akarását. De leginkább egy nem rájuk szabott feladat idomított végrehajtása az, ami olyan rémisztővé maszkírozza a valamikor még meglepetések és titkok utáni vágyakozókat. Talán nem csak ők okolhatók azért az árulásért, amit az életük legendává érése ellen elkövettek. Nem az ő bűnük, hogy idegen emlékek foglyai maradtak egy olyan félbehagyott hídon, amit az ígéretek múltjából a legendák jövője felé kellett volna kifeszítenie a szülői, tanári kezeknek. Az idomított élet szomorú mutatványa egy olyan álom megvalósulása, amely nem vezet már sehova. Ezen a torzóban felejtett hídon ők már nem juthatnak tovább, se a múltba, se a jövőbe, mert a kéz, amiben hajdan oly példásan mutatott az ostor és a jutalom falatja, nem fogta a láncot oldó kulcsot. A bevégzett nevelés ugyanis nem több mint feloldozás. Feloldozás a múltban feltorlódott idegen álmok alól, és feloldozás az idomítás láncaitól. S mert az idomítás az ígéretek tragédiája, hát sosincs elveszett idő a feloldozásra.


Comments are closed.

top