search
top

Pénzét ki megéri, jegyét ki megváltja

Képernyőfotó 2013-08-20 - 21.08.50Vannak emberek, akiknek áruk van, s vannak mások, akiknek értékük. De kötözni való bolond az is, aki kétely nélkül hisz az iskolai kalkulusokban bemért ár-érték arányok igazában, vagy ami még ennél is csúfosabb, a befektetés és a nyereség pazar lüktetésében.Ilyen bolondokért pedig nem kell messzire szaladnunk, elég csak az iskolai élet tükrébe pillantanunk, hogy magunkat is viszontlássuk e színes kompániában. Mi tagadás, az a módszeres alaposság, amit az iskola évszázadai érleltek ki az értelemadás szimbolikus védelmében, egy mélyen emberi vonásunkat lovagolja meg, mégpedig a sosem szűnő hatalomvágyat. Az értékek szent tüzében edzett, amúgy pedig a birtoklással jócskán megrontott eminensekre persze az vesse az első követ, aki iskolai évei alatt soha nem pörkölődött meg a fekete pedagógia katlanában, akit mindhiába kísértett az elbitorolt tudás álarcában járó revans ördöge, s aki sohasem nyalintott a kitűnőknek járó nyájasabb elbánás mézesbödönéből. De álljunk is meg itt, mert nem mindegy ám, hogy csak nyalintottál, vagy egyenesen lefetyeltél az iskola szirupos mérgéből. A hatalom üveghegyének tetejére ugyanis jobbára csak olyasféle kiskondások kapaszkodnak fel, akik magukat még jó előre belemeséltették az iskolák nagy könyveibe, hogy onnan, a félkirályságos, nagyharangos dicsőségtáblákból kacsintsanak ki a szerintük hoppon maradottakra. De akiknek a nevét akárcsak táblákra is vésik, azokban megakad a személyes lét ideje, köröttük némán zárul be a mesebeli kerekerdő. Történetük értelme nem mélyül tovább, hiszen jogosan elnyert jussuk innentől szépen fial, tudásukat, mint afféle tisztes vagyont hizlalják már csak tovább. Meséjük csillagporát apránkét hordja el a haszon beárazott szele, és e koldusokból lett királyfiaknak bizony ne akaródzik többé a szenvedés gúnyáját újfent magukra ölteniük. Úgy hiszik, már mindenük megvan, nincs is más hátra, csak élniük kell a folyvást gyarapodó tudásuk hatalmával. Élhetnének akár boldogan is, de a hatalomért – még ha a tudás hatalmáért is – magányukkal kell fizetniük. Példájuk már hogyne volna ragadós, hiszen a beárazott lét felé kifeszített mézesmadzagot a gyerekkor múltával sem könnyebb elengedni, még akkor sem, amikor – mert ennek is eljön ám az ideje – már az új hatalmasok kezdik diktálni a tudás árfolyamát. Szomorú látvány, amikor az elkopott tudásuk morzsáit söprögetők végül a családi ezüsthöz nyúlva árulják el a valaha volt szép napok emlékeit. Oktondi árulásuk, ha kelt is részvétet, csak elpárállott meséjük szívszorító tanulságára mutat rá, az árulásra, amit önmaguk ellen követtek el. Ha bár kevesebben, de azért akadnak másféle fából faragott eminensek is az iskolai élet hátsóbb padjaiban. S ha meséjük nem is oly csábító, mint kelendőbb társaiké, olvasni sorsot és létet mégiscsak belőlük lehet. Bennük nem romlik meg a tudás fájának gyümölcse, mert ők nem a gyümölcsöt, hanem a bőrüket viszik vásárra. Nem másznak ők meg semmiféle hamis üveghegyeket, hajóik vitorláját nem dagasztja az óperenciák szele, útjukba nem akad se sárkány, se álruhás királyfi, de még csak a csalafintaság jutalmat ígérő próbáit sem állják ki. Más a dolguk. S mert még adósai a saját történetüknek, így nem is időzhetnek soká a hatalomhoz gyűjtögetett tudás hermelines pompájában. Ha nem tudják, hát érzik, ahhoz, hogy történetükben szerencsével járjanak, nem érhetik be munkájuk gyümölcseivel, vagy akár egy új csillagköd titkának megfejtésével. Mielőbb szerethető társakra kell találniuk. Olyanokra, akik nem csupán belépőjegyet váltanak egy most születő mesébe, de jelenlétükkel maguk is tovább szövik a világ és egymás megismerésének minden mesénél elevenebb históriáját. Az ő történetük a tegnap drámája. Álmuk a holnap reménye. Hatalmukat a részvét táplálja. De vállukon, a vállukon megpihen a szél.


Comments are closed.

top