search
top

Az elsietett múlt

„A nevelés és sors ténylegesen nem egymás ellenfelei, hanem láthatatlan szövetségesei. A nevelés a sors irányítására szolgál, ami nem zárja ki, hogy kudarc a vége és legrosszabb esetben a jellem által befolyásolt sors végzetté merevedik” – emlékeztet Lánczi András szelíd derűvel megírt Sors-hagyatékában.
Ami azt illeti, az ünnepelt gyerekkor elszalasztott neveléséhez képest talán csak a felnőttség felé siető nevelés fordíthatja erősebben szembe a sorsot igazi szövetségesével. Mert aki elsieti a múltját, éljen bár aggályos pontossággal a múlt ködében, vagy lámpalázas kíváncsisággal a jövő párájában, az nem törheti át a megszületés misztériumának burkát. Burokban születni – ahogy az efféle varázslatban osztozókat illetni szokták – első pillantásra kivételes életet ígér, olyan életet, melynek titka felett a kegyelem kíméletes pecsétje őrködik. E néma titokban az oly sokakat messzire elkerülő szerencse neszez, bizalmasan simítja el a burokban élők körül fodrozódó veszélyeket, átmelegíti a hűlő reményeket, s ha kell, időben fojtja el a bizonytalanság örök poklának mindig parázsló lángnyelveit. Így él tehát szerencse fia, időtlen bizonyosságban, burokba zárva, biztos távolban az odakinti sorstól. Így él tehát, de csak addig, amíg nem üt a végzet órája. A végzet pörölycsapása sem nem a múltból, sem nem a jövőből nem érkezhet, mert a végzetet a jelen pillanata érleli sorsfordító erővé és akarattá. E pillanat felszakítja a múlt ködéből és jövő párájából szőtt létburkot, mely alól a szerencse úgy illan el, mint ahogy a tüzétől szabadult gáz szökik át a végtelenbe. A végzet nagy próbája ez, az igazi születés misztériuma. E próbán dől el, hogy a gyermekkorban elsüllyedt erő és akarat milyen alakot öltve támad fel az újjászületőben. Figyelj hát élesen e percben, mert ekkor válik el az útja azoknak, akik a róluk szóló mesét három próbával kiállva hagyják győztesen maguk mögött, így nyerve el a sorstelített élet jutalmát. De kerülnek majd a másik útra is bőven, akik elbuknak a rájuk mért mesében, s kihűlt reményeik romjaiból hétpróbás kalandorokként indulnak tovább a sorstalanság sűrű homálya felé. Közöttük éppúgy rátalálhatsz az örök gyermekekre, akik erő híján akarattal kapaszkodnak – tíz körömmel – saját komisz varázslatukba, mint ahogy a koravénség fogságában rekedtekre, akik még akkor is az ész erejével igazgatják a sokatmondás fátylait, amikor nem segít már az akarattal át nem járt, áldozattal nem sebesített, okoskodó felnőttlét mágikus mutatványa. Nem lehet másként, az erőtlen akarat és az akaratlan erő így is, úgy is szétporlad a végzet közönyös falán. Hagyj hát időt az erővel élt akarat próbáihoz, s várd be bátran a múltad. Ne vágyj el magadtól, hiszen kallódó sors-emlékeid neked fogadtak hűséget. Az emlékek, ha hűek, hazavárnak.


One Response to “Az elsietett múlt”

  1. macs szerint:

    Nincs is más hátra, mint hazatérni, újra, a vágyott honba!Oda tartunk, nincs kétség egy sem.De az út! A sors útján, melyen ha a szerencse valóban hátramarad, s mezítelenül mutatkozik meg magunk a nap alatt, csonkolt, önsebzett testünk emlékeztet – gyógyulást az emlékek újraelevenedő táncából fakadó sorsjavítás hozhat. Ismerni a történetünket nem elég már, tudnunk kell és éreznünk, hogy saját árnyékunk társunk, aki elől elbújni nem tudunk, de a fényt kiterjesztve eltávozik
    magától…

top