search
top

A remény vásznai

Történt pedig, hogy Plasson, a felkapott portréfestő egy napon összecsomagolt, s minden különösebb teketória nélkül a tengerhez utazott. Bár megrendelésekből sosem volt hiány, a népszerűségben fuldokló piktornak mégis betelt a pohár – s a sosem szűnő arcok helyett ezután a tengert kívánta viszontlátni a vásznán. Kívánta, erősen, de a tenger feladta neki a leckét, bujkált előle, s nem fedte fel az amúgy sok próbatételt maga mögött tudó festő előtt igazi természetét. Hogy portét festeni a tengerről – megannyi szikár arc után – nem azt fogja jelenteni, hogy valamiféle habkönnyű ecsetkezeléssel teszi majd áldozatát a művészi pillanat foglyává, nos, ez nem is volt kérdés. Hiszen épp ezektől a művészinek nevezett pillanatoktól menekült volna a társaságokban ünnepelt és emlegetett művész, s tette ezt azért is, mert már nem bírta tovább sem szépíteni, sem okosítani a szemben ülő szomorú káprázatát. S mert sokan azért járultak elé, hogy az amúgy kiváló képességeivel – vagy, ahogy emlegetni szokták – stílusjegyeivel „némi intelligenciát tudott kölcsönözni bármilyen bamba tekintetnek, még egy borjúénak is” – idővel rákényszerült arra, hogy a reá bámuló, olykor bizony fölöttébb bizarr tekintetekből is megtanuljon olvasni. Hogy a reményt látta-e így bele, vagy inkább a sorsot olvasta-e ki a tekintetekből, azt talán még e történet írója, Alessandro Baricco sem álmodta bele a maga költötte figurájába. Meglehet, a vásznak mesterének nyomát keressük mi is, kik a nevelés művészetére adtuk a fejünket, mikor a tekintetekből sugárzó remény – vagy a még ennél is követelődzőbb sors medrét egyengetjük, hol szóval, hol tettekkel, hol pedig – mert azért ilyen is akad – a bizonyosságban megnyugvó tekintettel. Vannak komorabb idők, mikor az élet szűk porciókban méri a bizonyosság megnyugvását, mert csak elvétve telítődnek sorssal az épp hogy elkezdődött fiatal életek. E homályos korokban hiába lapátoljuk a tudás hegyeit, hiába nyitunk az ismeretek megszentelt rögeivel új átjárókat a holnap hőseinek, reményünk éltetőit nem leljük fel sehol, mert a sorstelített erő és akarat ott gyúrja őket, hol hősöknek babér még nem terem. Nem úgy az akarat bajnokai, akikből ha hős nem is, céltudatos, sikeres, de e sikervágytól átfűtött és elégett sötét lovagok nagyon is válnak, kiknek komor csapatát hamar kiérleli a tudás tőlünk vett hatalma. Nekik, ha sorsuk volt is valaha, elveszett az álnok küzdelemben, s bár csatát csatára vívnak, nyernek, végül csak sorsvesztőkként, elárult reményünkkel együtt feledjük el őket. De nem kell nagyítóért szaladnunk azokat keresni sem, akikért nem a megváltó feledés harangja kondul. Az ő neveikkel mindig megtelik a napra szóló igény dicsőségtáblája, ők nyitnak először koporsó üzletet az ínség, fényes lokált a bőség órájában. Számukra nincs a tudásnak az a morzsája, amit ne söpörnének be, hisz jól tudják, egyszer még szükség lehet elszekerezni vele, ha híre kél ügyes szolgálatuknak. Az ő sorsuk finom fonálon függ a létezés egéről, kezük – hisz már az iskolában is látod rajtuk – mindig ott kalimpál a magasban, hogy el ne eresszék, ha végre majd elérik. S volnának még a jámborak, akik a sorstalanság ízetlen kenyerével kelnek és feküdnek, kikben sem az erő, sem az akarat nem ver tanyát. Öntözheted bőséggel a tudás földjeit, de száríthatod azt csontsovánnyá is, nem leped meg őket. Könnyen fogadnak terhet és enyhet, s lehetnek éppúgy dús pálmafák, mint konokul túlélő, vaskos kaktuszok. S hogy nincs műfajuk, reményed hiába követi létüket, nyomuk egy napon elsimul előtted, s életük útja sorstalan ködbe vész. Vannak hát komorabb idők, mikor, úgy tetszik, könnyebb a tenger portréjához fogni, mint a sors játékában osztozóknak igazabb arcot festeni. De mégis, miért siettetnéd az indulást, ha benned a remény, hogy az illanó sorsnak is juthat még egy ecsetvonás?

(a bejegyzésben felhasznált kép forrása: MKE Festő Tanszék)


Comments are closed.

top