search
top

Álmoknak építői

„Azt gondolom: talán fény lakik az emberben, talán valami világosság, az embert talán nem a sötétség szülte, és a bizonyosság nem más, mint lágy fuvallat az ember bensejében, és az ember nem más, mint a benne lakó bizonyosság” – így mondatja ki közös reményünket főhősével José Luís Peixoto „Egyetlen pillantás nélkül” című álomszerű regényében. Tudom, hogy a bennünk felgyűlt időben, amelyet katedrán innen s túl morzsolunk el, a hasztalanság káprázatában menthetetlenül öregszenek meg hajdan még lángoló szavaink, fakulnak meg egykor messzefénylő reményeink. Emlékeink egyre távolabbra sodródnak a holnapokat éltető bizonyosságaink partjaitól, és az iskolai kánonok lelki-szellemi szövetén is átdereng lassan egy új, ismeretlen horizont. Ideje hát leporolni belső térképünket, szélességi és hosszúsági fokokat latolgatva gondosan kiokoskodni, hogy ott vagyunk-e már, ahová megérkezni vágytunk. Egy iskola az idő szülte térfogatban közeledik és távolodik abban az életvilágban, amelyben hol az otthoniak, hol az idegenek földjén találjuk magunkat. Az otthonosság támogató légkörében a belső utazás – gyakran csapongó – útvonalát jobbára csak az állomástól már távolodva rajzoljuk fel az átélt élmények rugalmas fényszögeiből. A megtett utat lelki térképünkre vetítő belső vonalzónkon nem mutatja semmiféle barázda, hány lépéssel is járunk a mindig mások orra előtt, és ceruzánkat sem fogják idegen kezek, ha a térképre rajzolt vonalunk letérne a mindig mások nyomdokairól. Ezt az utat „a jó pap is holtig tanul” kánonja tartja tisztán és örökre épen, mert ez az a kánon, amely a jövőből a múltba tartó álmok dallamát kottázza le az őt követőknek. De mihelyst idegen földre érünk, hajítófát sem ér már e kánon szava. Az idegenek céltábláktól hemzsegő világában csak az oktondiság bélyegével a homlokunkon vállalhatjuk a céltalanságot. Jobban járunk hát, ha az előre kijelölt célokhoz tervezzük meg az útvonalat, de ennek rajzában – akár gyerekkorunk rejtvényfüzeteinek képeket kirajzoló számsoraiban – már láthatatlan kezek vezetik ceruzánkat. Ha kell, pontról-pontra, ha kell, jegyről-jegyre. S ha letérnél a mindig mások nyomdokairól, a számszaki kontroll úgyis eltántorít a mások szemében szánalmas eltévedéstől. Ezen a földön a „járt utat a járatlanért, el ne hagyj” iskolai kánonja súgja és harsogja fülünkbe a helyes élet receptjét. E kánon erős parancsa a múlt mélységéből árad, és a jövő ígéretével zengi be az iskolát. Meglehet, e két út nem vezethet el ugyanarra a partvidékre. S talán vannak olyanok is, akik már első ránézésre is tudják, hogy az egyik út az ég felett, a másik viszont az ég alatt vezet. Én, egyetlen pillantás nélkül, bizony másként gondolom. „Azt gondolom: lehet, hogy az égbolt egy édesvizű óriás tenger, s lehet, hogy nem is az ég alatt, hanem fölötte élünk; lehet, hogy pont fordítva látjuk a dolgokat, a föld maga az égbolt, és amikor meghalunk, mikor meghalunk, talán csak belezuhanunk az égbe.”


Comments are closed.

top