Karavellák hajósai

nov 21, 2010 Posted by Perjés István on nov 21, 2010 in Nincs kategorizálva | Karavellák hajósai bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Az oktatás végtelennek tetsző tengereit szelő hajósoknak ugyan kedvezhetnek az égi szeszélyek, irányt mutathatnak a szeksztáns ismeretekből jelesre vizsgázott kapitányok, de a hullámok dallamára keringőző büszke karavellák is csak lélekvesztő menedékül szolgálhatnak, ha a kormánykerekeknél állók süketek maradnak a vizek titkára. Bruner, ha keresetlen szavakkal is, nem hagy kétséget afelől, hogy a titok túl a hajófenéken, az örök mélyben bár sosem tágít, de hangtalan közönyösséggel mégis alattunk siklik el: „Történetek tengerében élünk, és mint a halnak, aki (a közmondás szerint) utolsóként veszi észre a vizet, úgy nekünk is megvannak a saját nehézségeink, ha rá akarunk jönni, milyen is a történetek között úszkálni.” A jó kapitányok nem csak a hálóban vergődő halak néma sikolyait hallják, s ha nem is vetik meg túlontúl olajban úszó emléküket, a vizek titkai után mégiscsak náluk faggatóznak. Talán mert ők élnek a néma történetek mélyén, ők találnak végül otthonra a sötét álmokat őrző tengermélyi gályák árbóckosaraiban. Ettől még az idő hullámverése megtörhet a sziklás partokon, az éjsötétben irányt mutató világítótornyok fénypásztái jelezhetik egy történeti utazás végét, s a mindig feltámadó vihar tomboló káoszában is lehet jó okunk fohászokért kiáltozni. Aligha volnánk másképp az iskola hajójával, mely csak akkor nem feneklik meg álnok zátonyokon, akkor nem törik izzé-porrá a konok sziklákon, ha képes az emberi történetek tanulságainak hátán utazni. A túlélés még nem célba érés, és mit sem segít a hátszél, ha azt – ahogy ezt a középkori metszetek pufók arcain látjuk – mindig fújja valaki. Ezek a szelek csak a túlélés sorvezetői. Az igazi hajóst már csak azért sem rettenti mindenféle szelek járása, mert belső iránytűje jottányit sem tétovázik a holnapot megmutatni. Kínkeserves lecke, hajónak, hajósnak egyaránt, eszünkbe vésni, kalapálni, hogy utunkban nem a felhőjárás igazít el, s dolgunk nem arra van, ahová a csendes sodrás terelget. Iskolai életünk hajóját ugyan keresztezheti a személyes túlélés, az intézményi szekuláris akarat parancsa, de az önmegvalósítás álmaiért csakis egyedül felelhetünk az égi (és földi) katedrák előtt. Kár elfeledni, hogy a megtévedtek szamárpadjaiban mindig akad egy hely, s e baljóslatú jövőt bölcsen kell elkerülni. De ha akárcsak egyszer is meginognánk a fedélzeten, hát ne szégyeljünk megmártózni a történetek tengerében, merüljünk el bátran az iskolai tradíciók hullámaiban. Az elmúlt idők majd kimossák fülünkből a keserű süketséget, s végül meghalljuk majd e néma vizekben megcsillanó emlékek üzenetét. Így van ez jól: „Történetek tengerében élünk, és mint a halnak, aki (a közmondás szerint) utolsóként veszi észre a vizet, úgy nekünk is megvannak a saját nehézségeink, ha rá akarunk jönni, milyen is a történetek között úszkálni.”