search
top

Ha majd a jognak asztalánál

A háború elkezdődött. Előre tudtuk, hisz szóltak hozzánk gyújtóhangú szónokok, megkongatták a végveszély harangjait, csukaszürke zubbonyokba öltöztették a helyettünk bátrakat. Csakhogy ezt a háborút most a jognak asztalánál ülve is szövegezik, paragrafusok forró viaszát ütve a néma hadparancsokra. Talán így van ez jól, a békéhez háborúkon át vezet az út, még az iskola világában is. A Rend és a Fegyelem békéjére áhítozók miért is ne várhatnák, hogy a Bölcsek döntései után majd felszáll a fehér füst, s akkor beragyog a szellem napvilága is az iskolák ablakán? Elcsitulnak a kisebb-nagyobb csetepaték, véget vetünk a hadiállapotnak, s újra tollal – és nem fegyverrel – a kezünkben őrizzük a Tanulás Házait. A békének nincsenek áldozatai – nem úgy a háborúnak. Igaz, ott hősök is akadnak, szép számmal, az elesettek mellett. A túlélés azonban felettébb csalóka. Másként látja ezt a dombon a vezérkar, s másként a völgyben tusakodók hada. Ami fentről csak az előre bekalkulált veszteségnek tűnik, az odalent a túlélés pillanataiban sűrűsödik össze. A dombon fürkésző tábornok legfeljebb csatát veszíthet, a szuronyosok viszont az életüket.  Ez a háború törvénye. Nem gondolom, hogy a jog háborúja kíméletesebb volna a hittérítésnél, a tradíciók parancsainál vagy éppen csökönyös szokásaink védelmezésénél. Móresre tanítani manapság sokaknak szottyan kedve, látván, hogy az emberi (és gyermeki) természet jottányit sem igyekszik üdvösebb utakon járni. Montaigne egy derűs pillanatában a nevelés áldatlan kínjaitól még azzal a javaslattal búcsúzott, hogy elfajzott nebulóinkat adjuk vagy cukrászinasnak, vagy – amikor senki sem látja – minden teketória nélkül fojtsuk meg. Gáláns ajánlata után persze azt is siet tudtunkra adni, hogy talán a nevelők is kevesebbet hibáznának, „ha több türelemmel s nagyobb megértéssel látnának munkához”. De mit tegyünk, ha türelmetlenebb korokban sokakban támad fel a jozefinista rendeletmánia, és a büntetések ostora után kezdenek kotorászni a történelem szerszámosládájában? Milyen nap virrad ránk, ha a nevelők csődöt kiáltanak, és Rend őreiért szaladnak? Hová lyukadunk majd ki, ha az ifjúság soha nem szűnő lázadását cellába, kalodába és bilincsbe zárjuk? Félek, hogyha a köztünk felnövekvő jövőt a büntetések paragrafusainak boszorkányköreibe kényszerítjük, lidérces élet vár ránk a holnap árnyékában. Jung így fogalmaz: „Csak úgy teljesíthetjük ki értékeinket és pszichológiai fejlődésünket, ha elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és ha elég komolyak vagyunk ahhoz, hogy azt az életet éljük, amit ránk bíztak.” Az élet így is, úgy is eltelik, hol békében, hol háborúban. Ha az iskolában kapát, kaszát markolva csetepatézunk, egy napon azokat is csavarják ki a kezünkből. Fájni fog, ha virradatkor a megfent pengéken csillan majd meg a szellem napvilága.


Comments are closed.

top